Közléskényszer

Mr. Tökéletessel folytatott, egyik buliból megpattanós, éjszakai csillagnézős, beszélgetős és sétálgatós, és egyébként már kb. egy éves beszélgetésünk során a következő életbölcsesség hangzott el:

"- Tudom, hogy fura vagyok, de az a kérdés, hogy el tudom-e fogadni, és hogy együtt tudok-e élni a saját furaságommal. Mint ahogy te sokat tudsz beszélni (persze, mert baromira zavarban vagyok- a szerk.). Nem mindig értelmes dolgokról, de ez nem is baj, a lényeg, hogy fenntartsd a kommunikációt, amit ez a dolog (ti. hogy sokat beszélek - a szerk.) teljesen betölti a funkcióját. És végül is el lehet viselni. Nem mondom, hogy az elkövetkező 40 évben, de mondjuk erre a pár órára mindenképpen érdekes."

Lehet, hogy nem kellett volna provokálnom azzal, hogy közlöm vele, furának tartom, és szeretem a fura embereket, mert szórakoztatnak, de egyrészt ez az igazság, másrészt meg néhány pohár bor után az ember lánya akaratlanul is őszintébb és szókimondóbb. És a fentebbi részletből látható, hogy az ember fia is, bár szerintem ő sört ivott. Minden esetre nagyon jól esett akkor, hogy így vélekedik a bennem lakozó közléskényszerről, bár kicsit szíven ütött, hogy nem bírná elviselni az elkövetkező 40 évben. 

Amiért viszont eszembe jutott ez a beszélgetés, hogy ismét megszóltak, túl sokat beszélek, és nem mindig van értelme. Aranyifjú (aki az egyik kollégám, és nem mellesleg a cégtulajdonos fia) szerint lényegretörőbben kellene kifejeznem a gondolataimat. De ha egyszer olyan sok van, és annyira kuszák, hogy néha magam sem értem őket? És nem ám tőmondatokban jön a megvilágosodás, vagy egy probléma megoldása, hanem inkább képekben, amiket aztán írj le egy racionális, kb. kizárólag bal agyféltekével gondolkozó kvázi idegennek, akivel egyszerűen nem találod a közös nyelvet. Ilyenkor megállapítom, hogy az egyébként baromi unalmas munkámban mégis vannak kihívások, és csalódottan veszem tudomásul, hogy a gazdag szókincsem és a választékos kifejezésmódom nem mindig van összhangban és így mások idegeire megy.    

Azt hiszem, ezt a dolgot apám rontotta el, amikor ötödikes koromban adott egy Leslie L. Lawrence könyvet, utána meg egy Jókait, aztán Agatha Christiet, P. Howardot, aztán már nem volt megállás, elvesztem a krimik és történelmi regények csavaros útvesztőjében. Esküszöm, gimiben én voltam az egyetlen, aki élvezte azokat az oldalas tájleíró mondatokat. Mivel elég sok krimiből merítkező olvasóélmény ért kiskoromban, a logikai érzékem kicsit elburjánzott, és már gimisként a gitártanáromtól kaptam meg, hogy olyan fordított női logikával rendelkezem, hogy az már szinte férfi. Lényeg a lényeg, csapongó gondolataim fonalát ember legyen a talpán, aki felgöngyölíti.

Nem tudom mért ilyen érzékeny pont számomra, ha valakivel nem működik a kommunikáció, és egyelőre még nem találtam rá gyógymódot, viszont elgondolkoztam, hogy vajon más embereknek is akad-e problémája azzal, hogy akár túlzott csacsogás, akár a szavak nem találása miatt komoly(nak érezhető) lelki sebei keletkeznek? Hány kapcsolat (szerelmi, üzleti, rokoni vagy baráti) nem valósulhat meg amiatt, hogy nincs elég türelmünk kivárni vagy kibogozni, mit szeretne mondani a másik? Hány kihívás válik megoldhatatlan problémává, mert nem tudjuk értelmezni és a megoldásba integrálni mások ötleteit, gondolatait?

Azt hiszem, olyan ez, mint a nyelvtanulás: sajátos kifejezések, összefüggések, logika, rendszer, melyet meg kell tanulni, ami idő és kemény munka, de mindenképpen szükséges és kifizetődő. Mert hogyan érthetnéd meg, ha nem is teljesen, de nagyjából a másik embert, ha nem beszéled legalább középfokon az ö nyelvét? És ha ezt a párhuzamot vesszem, eltűnődöm azon, hogy talán a babiloni történet mögött több is van, mint a nyelvek születése...