Hollywoodi romantika

Azt hiszem, tartozom egy vallomással. Belezúgtam Zac Efronba. És igen, csak azért tudom leírni a nevét, mert megnéztem IMDB-n. A plátói szerelem köztünk úgy kezdődött, hogy rákerestem arra  a szomszédos filmjére. Aztán meg megláttam, hogy héj, buta, romantikus filmje is van. Namármost ilyen filmet csak akkor nézz, ha stabil - mit stabil, egyenesen boldog -  párkapcsolatban élsz, mert minden egyéb esetben nagyon rossz mellékhatásai lehetnek. Olyanok, mint például

irreális elvárások az aktuális szignifikáns hím felé (flashmob, ezer szál rózsa a lakásba, romantikus vacsi, a hold lehozatala az égről palacsintasütőnek, stb.), azonnali szeretkezni vágyás egy félistennel (mert ugye a pasid pici pocakja, vagy itt-ott őszülő halántéka, esetleg kicsit szőrösebb mellkasa nem veheti fel a versenyt az ízléstelenül szexire photoshoppolt Ryan G(l)osslinggal), esetleg azonnali csoki-jégkrém-alkoholvágy (főleg szingli és nagyon emancipált hölgyeknél), vagy pedig - ahogy nálam is - instant szerelembe esés Zac Efronnal. Szóval igen, megnéztem a That Akward Moment című csodát, és valahol a kellően bugyinedvesítő férfi felsőtestek, a viszonylag fogyasztható, néha mókás limonádé-párbeszédek és az eltúlzott gesztusok között arra jöttem rá, hogy akármennyire is tisztában vagyok ezen filmek férfi szerepmodelljeinek irrealitásával (a.k.a világon nem létezik ilyen pasi), valahogy mégis beszippant ez a Hollywoodi ősvákum, és másfél órára csak-csak elhiszem, hogy nem csak álmokat gyártanak ott, hanem igen, valóban lehet ilyen a szerelem. Megkajálom a dolgot nah. De az vesse rám az első marék popcornt, aki nőből van, és nem érez hozzám hasonlóan perverz kielégülést, mikor a hányattatott sorsú (megismerkednek, minden happy, a pasi elszúrja, pici haragszom rád, majd nagy gesztus, némi szívhez szóló monológ, melynek hatására a nő örömkönnyekkel a szemében bocsájtja meg a pasi botlását és boldogan élnek a vége felirat alatt, jöhet a bakiparádé.) főhősök végre egymáséi lesznek.

Miután kijövök a moziból - vagy kikapcsolom a Bs-playert - két lelkiállapot között választok általában. Az egyik, hogy elhiszem a filmben látott érzelem és giccstúltengést, és ideig-óráig hiszem, hogy a kapcsolatom lehet olyan, amit a vásznon láttam, vagy hogy majd akkor nemsokára találok magamnak egy háromdés Ryan Reynoldsot. (Ezen pinkbe hajó élénkfukszia gondolataimat a hétköznapok szürkesége fogja elhasznált púderrózsaszínné halványítani.) A másik, hogy önsajnálatba és csokifagyiba fojtom az előzőleg felvázolt placebooptimizmusomat, és telesírom a macimat az örökremagányosleszekésmacskákközötthalokmeg érzéseimmel.

De ma nem! Ma úgy döntök - Zac Efron (újdonsült szívszerelmem és aktuális guilty pleasureom) rá a tanú - hogy ma a harmadik lehetőséget választom, és józan, gondolkodó, 27 éves nőként, tudatosan tekintek jelen szerelmi életemre. Mikor jól körülnéztem, és rájövök, hogy jelen pillanatban ilyen nem létezik, akkor azért az egy kicsit úgy rossz. Nem baj, nem vagyok hajlandó kétségbe esni. Inkább megnézek még egy filmet, ezúttal valami jó kis akcióvígjátékot, az mindig helyrebillenti a lelki egyensúlytalanságomat. Végső soron Bruce Willis sem olyan rossz pasi, és nem kevésbé irreális, mint Ashton Kutcher, sőt, még jobb színész is. Ismerve magamat, persze utána azon fogok siránkozni, hogy mennyire akciósivár és unalmas az életem, és végül visszatérek a jól bevált sorozataimhoz, mert ugyebár arra azért mégsem vágyom, hogy gyilkosokkal kelljen foglalkoznom egész álló nap - oh, igen, krimiket nézek. Sokat.

Ami meg a túlmisztifikált szerelemképet illeti - tudjátok, ami ott él minden nő (legyen szingli vagy párkapcsolatban élő) képzeletében a fent nevezett buta, romantikus filmeknek köszönhetően - nos, bár nem vagyok orvos, de azt mondanám, hogy a magas vérnyomás, a stressz és a hirtelen bekövetkező irreális elvárások tünetegyüttes megjelenésének elkerülése végett olvasson mindenki Tóth Árpádot!Persze azt is csak saját felelősségre!