Valentin nap

Ilyen hülyeséget. Nem mész el az exeddel - aki friss ex, és próbálkoztok a barátság dologgal - Valentin napot tartani, mert ez egyszerűen egy nagyon nagyon rossz ötlet. Ezt te is tudod, és mégis ott vagy, hogy azon agyalsz, mit vegyél fel, milyen legyen a sminked, és basszus, úgy repkednek a gyomrodban a pillangók, mint egy turmixgépben. 

Időjárás

http://www.sp-studio.de/

Csak esik és esik és esik. Persze az Angliából hozott eső segít kicsit, de a sebeket csak enyhíteni, begyógyítani sajnos nem tudja. Az itteniről meg inkább ne is beszéljünk, az inkább ónos, kicsit kénes, marja a szívem. A múlt még ködös és semmiképpen nem mentes az illúziótól, a jövőt a szemem alján összegyűlt párától nem látom, szóval kb. vakon és egyedül próbálok egyelőre felállni és megtenni azokat a bizonytalan lépéseket. Jobb lenne, ha nem esnék ennyiszer hasra/pofára. Aztán meg majd meglátjuk persze, csak azt nem értem, hogy mért nem szűrődik át  legalább csak egy picit az a fránya napsugár a szürke felhők között...

 

Kurvára

egyedül vagyok...megint...mindig....innen lenne szép talpra állni, csak épp nem biztos, hogy akarok.

Elengedni kéne...

így, január közepén felébredni arra, hogy már elkezdődött 2016, és én még mindig valahol a két év között lebegek, mert nem tudom elengedni, amit el kellene, és nem tudom elkezdeni, amit szintén kellene. Nevezhetjük év eleji depressziónak, is, de jobban esik a kicsi lelkemnek, ha azt mondom, hogy rebootol a rendszer, mert túl sok inger érte az elmúlt pár hónapban, nagy volt a hajtás és meg kell állni pár percre.
Nem is tudom, mivel kezdjem, mi a legrosszabb. Megvan! Mesélek arról, miért nem tudok örülni a barátaim boldogságának. Mert épp most van az, hogy mindenki szerelmes, csak én ábrándulok ki abból az álomképből, amit annó a nyár festett elmémbe a távolság varázsecsetjével és a napsütés árnyalataival. (Ó, te csalóka indián, te vénasszony, te színekkel és érzésekkel játszó, Duna partján sétáló, Gellért hegyet mászó, sümegi várat hódító, mit hitegetsz itt engem? Óh, hogy idekívánkozol te régi régi vers...)

Szóval nem működik ez az új év, csikorognak a kerekek, rozsdásan indulnak a napok. Az a legnagyobb baj, hogy nem fordulhatok ezzel senkihez sem, és ennek több oka is van.
Ad egy: minek rontsam el más boldogságát felesleges nyavalygással?
Ad kettő: nem várhatom, hogy a barátaim - akik történetesen annak a bizonyos pasasnak a barátai is - az én döntésképtelenségem miatt kényszerüljenek oldalt választani.
Ad három: baromi hülyén érzem magam, amikor panaszkodom, holott igazából nagyon okom sincs rá, legalábbis nem tudok mondani egyetlen igazi indokot sem azon kívül, hogy úgy érzem, nem jó.
Ad négy: még én is érzem, hogy ilyen csipcsup dolgok miatt ezerszer ugyanazt a nyavalygást levágni gáz, és ha mégis elkezdem, totál hülyén érzem magam, mert tudom, hogy totál hülyeségeket beszélek.

Amúgy is gyáva nyuszi vagyok, és az összes oraveccsernuscoelho azt mondja, hogy a választ csak magamban találom meg. Magamban viszont nem látok mást, mint azt, hogy meeeh....És igen, azt bevállalom, hogy jó egy kicsit sajnálni magam, de nem érzek elég erőt magamban a talpra álláshoz. Az a baj, hogy öreg vagyok, és nem akarok egyedül maradni. A kényszer meg nagy úr, és akit bántott már pasi, és kilépett belőle, az valószínűleg érzett már úgy, hogy ha az új pasas nem bánt, akkor igazából mit kell itt olyanokon pattogni, hogy nem érzem jól magam a kapcsolatban, nem működik a kommunikáció, meg hogy túl különbözőek az alapvető értékeink, és csak az a közös bennünk, hogy mind a ketten őt szeretjük, és minek akarok én szeretetet kapni, örüljek, ha legalább közömbösséget kapok, mert az jobb, mint a megvetés. Vagy valami ilyesmi. Tény, összetehetem a kezem, mert rendes pasas, és még az ágyban is jó (már ha épp van kedve hozzá), és azért nem vagyok már mai csirke, de ésszel tudom, hogy ez hosszú távon nem fog menni.

És hogy mért érzem magam totál hülyén ebben a helyzetben? Mert matematikailag leírva: van egy rendes srác és vagyok én, és ez a rendes srác velem van, és a papírforma szerint boldognak kéne lennem.És nem is mondom, hogy nem vagyok az néha, de néha meg azt kívánom, hogy mennénk vissza a nyárba, ahogy ez az egész indult, hétvégi kamatyolás, semmi kötöttség. Mit nekem kapcsolat, ami nem működik, és ezen görcsölök én is meg ő is? Vissza kéne menni arra a pontra, ahol működött. Jah, csak így meg nem lesz soha normális kapcsolatom. Nem mondom azt, hogy vágyom gyerekre meg kutyára, de egy pasasra, aki szeret, és akinek én vagyok az első (akár holtversenyben valakivel/mivel), nem pedig saját maga, a hasa, a tervei (amiket, ha nem sikerül kivitelezni, akkor az a világ legnagyobb tragédiája, még ha csak egy moziról van szó, akkor is), és aztán valahol sokadikként én, nah arra elég erőteljesen. ÉÉÉs annyira utálom, hogy Rrrrnek igaza volt, hogy a maga módján azt jelenti, hogy nem szívből, és soha nem önzetlenül, és én nem tudok nem önzetlen lenni, még akkor sem, ha akarok, nekem ez természetidegen.
Megfogadtam, hogy nem veszítem el magam megint. Hogy megőrzöm azt a szivárványszínű, vodkagőzös csajszit, aki tud örülni a konyhában a véletlenül felszálló lisztnek, vagy a hirtelen hóesésnek, és az utolsó pénzén megvacsoráztatja a barátait, akik néha elfelejtik a becsületkasszát, néha meg bőségesen adnak (és ez elég lutri). Csak félek, megint, hogy pont ez az, amit magamból meg akarok őrizni, ez az, amit mások le akarnak rólam hámozni...
Ugye, hogy hülyeség az egész?

 

Bizonytalanság

Mert valami nem működik, és ettől aztán ott állsz kukán, és nem érted, mi zajlik körülötted. Mintha nem is te lennél, nem is a saját életed lenne, mert semmi nem úgy sül el, ahogy te azt elképzelted. Ami olyan jól indult, annyira napsütötte fesztiválosan, annyira szappanbuborékos vidáman, azt a szeptemberi idő és energia szürkévé festette át, és mire a tél ideért, csak levél nélküli, apró gyökerű fácskát hagyott a kopár tájon, a lelkeden. Nem jó most énnek lenni, amikor éppen szétcsúszik az egész világ. Azt hinné az ember, hogy a karácsony lelassít kicsit, az adventet várod egész évben, aztán mikor itt van, és készülnél, és ünneplőbe öltöztetnéd a lelked, kedveskednél a szeretteidnek, akkor jössz rá, hogy nincs egy gönc, amit felvehetnél, hiányzik a ruhatáradból a béke, a hit, a remény, és csak a szeretet van, de azt meg nem tudod elég ügyesen kimutatni. Kilátástalanságból és reménytelenségből nem tudsz építkezni, és sajnos mostanában csak ezt dobja a gép. 

Megpróbáltam összeszedni a jelenlegi problémákat, csak hogy el tudjam kezdeni megoldani őket. Szépen listába rendeztem a munkahelyi leterheltséget, az itthon halomban álló hétköznapi teendőket (nem az ajándékvásárlást, hanem az egyszerű mosogatás-takarítás-mosást, amire már majd egy hónapja nem volt időm és energiám), az albérletünk elvesztését és az ezzel járó stresszt, no meg azt a nagy adag megfelelési kényszert, amit a barátok-család-pasas-kollégák és legfőképpen magam felé érzek. Erre jön egy lapáttal a pénztelenség, az az igazi hó végén számlanullázós, semmi megtakarításod és éhes vagy, de nem mondhatod a haveroknak, hogy nem mész velük le egy sörre, mert az csakazideálisvilágbanműködikhogyeztőkfeltételnélkülmegértikéstenemérzedmagadszarulmiatta. 

Szóval küzdés van, próbálod megtalálni a kapaszkodót, de látványosan szét vagy csúszva, és ez egy friss kapcsolatnak nem tesz jót. Nagyon nem. Most kéne az a szerelmetes, rózsaszín időszak, amit jól pofánvágott az a hülye pucolatlan karácsonyi ponty, mert előjönnek a különbözőségek, amiket a stressz nem fog tudni feloldani. És ilyenkor hiába akarod megoldani, ezer helyett ezeregy felé szakadni, ha ilyen csak a mesében van, és próbálhatod ámítani őt vagy magadat, hogy mindent meg lehet oldani a mesékkel és az idővel, de akkor is átfut az agyadon, hogy a francba az egésszel. Még akkor is,  ha tudod, ez lenne életed legrosszabb döntése. Viszont ami most van, az egyikőtöknek sem jó. Különböző igények különböző energiaszinten pörögnek, és a kompromisszumok nem megoldják, inkább csak csalódottsággal töltik meg mindkét fél puttonyát, amit aztán nagyon nehéz cipelni. Ettől nem ülnek az ugratások, lesznek sértődések, és mosolyok és öszinte nevetés helyett fancsali képet vágtok az életre, egymásra, az együtt töltött időre, a megálmodott jövőre.

Szülinap és karácsony ide vagy oda, felteszed a kérdést, hogyan lehet ezt megoldani, és félő, ha sokáig nem találsz rá választ, egyszerűen kidobod azzal, hogy elromlott, és reménykedsz, hogy majd valaki, egy nálad sokkal erősebb lélek megtalálja, hazaviszi, megjavítja, és neki sikerül az, ami neked nem, úgy igazán vigyázni rá. Mert mégiscsak ez lenne a lényeg, nem?...Neki is és neked is, és egy ideális világban egyszerűen csak nektek.  

 

Jégtánc

Ha barátnősködésről van szó, a végletek embere vagyok. Simán hozom a vad csábító, flegma, magabiztos nőt, aki bárkit megkap, ha úgy van kedve. Ez az esetek 99 százalékában tökéletesre alakítja az esti ismerkedést. Nem félek flörtölni, nem válogatom meg a szavaimat (tudjátok, a jaj, nehogy rosszat mondjak lemez, nah az ilyenkor összetörve hever a sarokban, míg én a tánctér közepén csábítok), vág az eszem, semmit nem gondolok túl, működik a vadászösztön.

Aztán ott vagyok egy legalább egy éves kapcsolatban, ismerem a napi rutint, tudom, a pasast mi bosszantja, mivel tudom lenyugtatni és mivel felhúzni. Már csak a szeme rezdüléséből is tudom, mire gondol, mire vágyik. Milyen témákhoz van hangulata, és melyik az a vélemény, amiről jobb nem beszélgetni, mert abból veszekedés lesz. (Nyilván, nem a véleménykülönbségek eltusolásáról beszélek, hanem egy nehéz nap után nem fogok a sárga villamosokról beszélni, ha tudom, hogy ő utálja, én imádom őket.) Benne élek, benne lélegzem a kapcsolatban.

Most köztes állapot van, még ismerkedős fázis, már jóval több, mint egy egyéjszakás kaland, sőt, több, mint egy rövid viszony. Már erősen játszanak az érzelmek, már érzem, mennyire boldoggá tud tenni, és azt is, hogy mennyire meg tudna bántani, ha akarna.

Valahogy fura nekem ez a szerep, kicsit olyan, mintha korcsolyázni tanulnék. Már elengedtük a korlátot, hogy keresztül szeljem a tavat, már elhagytuk a biztos partot, de még nem értük el a másik oldalt, én pedig, hiába tűnik biztosnak és erősnek a jégpáncél, rettentő bizonytalannak és esetlennek érzem magam.

Folyton azon gondolkozom, van-e valami jó recept? Egy itiner, hogy mit hogyan kéne csinálni, hogy te és énből mi legyünk úgy igazán? Aztán persze győz az az áldott/átkozott optimizmusom, és végül csak sodródom az árral, remélek és bízom. Elvégre miért ne lehetne, hogy egyszer csak megállunk, veszünk egy nagy levegőt, és elkezdünk táncolni...valahogy így:

És ki tudja, talán még ez is lehet belőle:

  

Elmélkedés arról, miért oly töretlen a hitem a férfitársadalomban

Mert igen, vannak szemét férfiak (és a társadalmi igazságosság zászlaja alá beszúrnám, hogy persze szemét nő is akad, nem is kevés), de amikor

Orgazmus

Hiányzik a szex. Nem az az egy éjszakás, alkoholmámoros, vad és öntudatlan szex, amit bármelyik buli végén megkaphatsz a parkolóban, a kocsiban, a színpad mellett a falnak döntve egy idegentől, egy havertól, a legjobb barátodtól.

Közléskényszer

Mr. Tökéletessel folytatott, egyik buliból megpattanós, éjszakai csillagnézős, beszélgetős és sétálgatós, és egyébként már kb. egy éves beszélgetésünk során a következő életbölcsesség hangzott el: