100 Happy Days

Időről időre felbukkannak mindenféle kezdeményezések, kihívások, amikre az ember lánya annak tudatával bólint rá, hogy valószínűleg úgysem fogja végigcsinálni, és közben reménykedik, hogy valamilyen csoda folytán mégis sikerül véghezvinni a kitűzött célt. Ilyenek az újévi fogadalmak, a fogyókúrák, a rendszeres blogolás, néha a kapcsolatok, és a mostanában népszerű   #100happydays. 

Ilyenkor a magamfajta sorozatfüggők fülében visszhangzik Barney Stinson (Basszus, saját wiki oldala van! A karakternek! Magyarul.) mottója: Challenge accepted! De miért érzünk késztetést arra, hogy egy eleve halálra ítélt kihívásba mindenképpen belevágjunk?

 

Drága pesti barátosném Hédi kipróbálta a dolgot, és ha minden igaz, akkor a 6. napig jutott a fotózunkapróörömöketésosszukmegavilággalmertattólboldogokleszünk maratonban. Azt mondta, hogy bár izgalmasnak indult a hosszútáv, de a futottak még kategóriás napok miatt egyszerűn nem volt kedve végigcsinálni, és így csak egy röpke hétnyni sprintre futotta az energiáiból. Mert ugye egy pocsék napon, amikor az embernek amúgy is szar a kedve, az, hogy evett egy browniet, és ez volt a nap csúcspontja, inkább lehangoló, semmint apró öröm, amiből erőt meríthet. Egy szóval ezzel a kihívással is vannak kihívások rendesen:

Az első pár napot minden kihívás esetében a lelkesedés teszi sikeressé. Aztán persze jönnek a buktatók.

Hédi azt mondta, azért vágott bele, és most idézem:

"Mert azt hittem, hogy simán menni fog."
És hogy miért hagyta abba? Mert nem számolt azzal, hogy "szar idő lesz, amikor vacak hangulatom van, és akkor inkább szánalmas, hogy na, szuper, ennyi volt a mai nap, ez a csúcspontja, hogy ettem egy pizzát. És ez már a harmadik pizzám a héten. És még csak szerda van."

Egy kihívásban ott bujkál a hitelesség kérdése is. Esetünkben: mi van akkor, ha egy jó szex volt a nap öröme, aminek megkoronázása az egy éjszakás kaland végén az eget rengető orgazmus? Nos, ezt hogy fotózod le és hogyan osztod meg az ismerőseiddel? Azt hiszem, nem bélyegezhetünk puritánnak senkit, ha ilyen esetben a délutáni brownie kerül lencsevégre és utána az Arckönyvbe. De kit akarunk átverni? Tényleg finom az a brownie, de azért jobb módja is van az orális fixáció kielégítésének, nem igaz? Csak az éppen kevésbé publikus. És ha már az orális fixációnál tartunk, a dohányzásról való leszokás esetén, ha nem látja senki azt a dugi slukkot, vagy hogy csak azért álltunk be az eső alól a kapualjba, hogy az ott dohányzók füstjét élvezhessük egy pillanatig, akkor az nem számít csalásnak, igaz? Mindenki ismeri a kis trükköket, a kiskapukat, nem?

És mi van akkor, ha egyszerűen nincs öröm a napban? Bekamuzzuk, hogy mennyire jól esett az a capuccino a kávézóban, mikor a pasimmal voltam, még akkor is, ha éppen veszekedtünk s az éjszakát külön ágyban töltöttük? És itt vagyunk megint: kit akarunk átverni? Azokat, akik követnek minket és tevékenységünket az üzenőfalon, vagy saját magunkat? És ha a második, akkor az tényleg szükséges? Nem az lenne a lényeg, hogy ez az egész ne teherként nehezedjen online életünkre, hanem valódi boldog pillanatokat örökítsünk meg minden nap? 

Hédi úgy fogalmazott, hogy "a folyton happység nem valóságos". Vetítünk kifelé, vetítünk befelé a boldogságot keresve, és azt remélve, hogy a vélt célunk, (leszokni a cigiről, a vágyott 55 kg. elérése, a gyönyörű esküvő és a boldoganélünkmégmegnemhalunk, de akár csak a bűvös 200 rendszeres olvasó elérése) összejöhet úgy, hogy ezeket a mások által állított kihívásokat követjük, a lépéseket pontról pontra betartjuk, és a végén elnyerjük méltó jutalmunkat. De mégis miért vetítünk? Saját magunkat akarjuk lenyűgözni, magunknak vagy másoknak akarunk bizonyítani? Tud valódi megelégedést nyújtani a kihívás teljesítése, vagy egyszerűen nem tudunk kilépni a mintából és mindig feladjuk valamilyen valósnak vélt kifogásra hivatkozva? Mire fel ez a nagy felhajtás, hogyha a kilépést pont az a legyintés nyugtázza mint a teljesítést, hiszen az élet megy tovább? Ennyire unatkozunk?      

Folyt. köv...