Én nem vagyok olyan lány!?

Immáron másodszor futottam bele abba, hogy véletlenül kicsúszott a számon ez a végtelenül hülye mondat: én nem vagyok olyan lány. Mindkét alkalommal totál fura és kényelmetlen lett hirtelen a szituáció, és sajnos nem igazán sikerült kimagyaráznom magam belőle. De most komolyan, a mai korban ki mond ilyet? És legfőképpen miért?

Ez a Terézanyu már nem az a Terézanyu

Olvasom a díjazott írásokat, de ezúttal valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva a lelkesedés és a motiváció helyett dühöt és csalódottságot érzek. Próbálom megragadni az érzést, megmagyarázni, hogy Magyarország legjobb nőkről nőktől mindenkinek típusú mozgalmából miért lett "oraveczcoelho"-t is megszégyenítő kliséfelvonultató tragédiaparádé, mígnem leesik a tantusz, az a baj, nem tudok azonosulni. Nem megy az azonosulás sem a fogalmazványokban megelevenedő anyatípusokkal, sem a...várjunk csak, nincs is más. Nem is értem, a téma az anyaság volt? Jah nem, a "te miért dolgozol?" kérdésről szóltak a pályamunkák. Jah de, mégis, legalábbis szinte minden műből süt az anya vagyok, dolgozom is, ejj a férjem persze nem tud anya lenni, de rossz nekem, de azért erős vagyok, és meg tudom csinálni, csak ne lenne ennyi elvárás, de persze minden jóra fordul, mert valahol megtaláltam Istent, Buddhát, Zent, vagy a Kiskegyed 25. számában azt a cikket, amitől újra nőnek, teljes értékűnek érzem magam, és ha nekem sikerült, hát neked is fog. Azt hiszem, émelygek. Tudom, hogy ez valami jó, hogy a Terézanyu pályázat (amiről itt olvashatsz bővebben) jó, igaz történeteket írnak le hús-vér nők, élethelyzeteket, megtörtént rossz és jó tapasztalatokat, amikből mi többiek erőt meríthetünk. Bátran és őszintén beszélnek mindenről. Legalábbis általában erről szólt, erről kellene szólnia. Idén mégsem megy, valahogy nem jön át.

Azt hiszem, a legnagyobb bajom az idei művekkel, hogy műviek. Hősnőink egymásra licitálnak a történetük (és persze életük) nehézségével, a személyes tragédiáik hangsúlyozásával, no meg azzal, hogy hogyan is jöttek ki belőle győztesen, és hogy bár nincs rendben minden, mégis minden rendben van. Nem ám fekete-fehéren leírni a valóságot, nem. Cukormázzal fogyaszthatóvá tenni, hogy aztán elmondhassuk, a stílust díjaztuk. Személyes véleményem, hogy ezek a történetek a naturalista megközelítésben sokkal több emberhez tudnak (tudnának) eljutni, mert nem kelte(né)nek kisebbségi érzést az olvasóban. Nagyon sok írás akkor veszíti el a hitelességét, mikor elkezd nagy szavakkal dobálózni, csak hogy fogyaszthatóbb legyen, irodalmibb. Valahogy engem taszít ez a tendencia, mert így pont az azonosulni tudás aspektusa esik ki az olvasói élmények közül. Megmutatom, miről beszélek:

Az egyik idei pályázó szövege, szerintem zseniális. Egy anyáról szól, és rettenetesen tetszik, ami, tekintve, hogy ez a szerep nem is állhatna távolabb tőlem, elég nagy szó. Mégis annyira igaznak és hitelesnek érzem, annyira hétköznapinak. Nem akar több lenni, mint ami, vallomás a hétköznapi életről. 3. helyezett lett, pedig szerintem sokkal több van benne, mint némelyik előkelőbb helyezést elért írásnál. Mondjuk tény, ez szubjektív megítélés kérdése.

Aztán ott van a csendtörő díjas írás is. Azért írom így, mert ez tényleg jól van megírva. Nem csak összedobált szavak, amik hatásosan hangzanak, nem. Ezek azok a ki nem mondott, de mégis kimondott gondolatok, amiktől te is érzed, tudod, miről is van szó, és hogy amiről szó van, azt igenis fontos világgá kiáltani, és igenis fontos meghallani. Neked is és nekem is. Méghozzá elég stílusosan, de mégis egyszerűen tálalva, önmagában megmutatva.

Persze ott a kontraszt is. Írószakmabeli mostmutasdmeg történetek, mert a nyilvánosság lehetőség. Ezzel nem is lenne semmi baj, csak valahogy az összehasonlítgatás szisztémáját nem értem, elvégre ez mégiscsak egy pályázat helyezettekkel. A stilisztika fontos szempont, de a történet az első - vagy mégsem, nem minden esetben? Végignézve a díjazott pályaműveken (nem akarok fennakadni a nyilvánvaló pályázati kiírást formailag nem teljesítő írásokon, mert a történet az első szép elv, lehet vele azonosulni, de igazságérzetem miatt meg kell említenem, még ha a kicsinyesség vádját húzom is ezzel fejemre - a kritériumok igenis vonatkozzanak már mindenkire!) az a kettősség van bennem, hogy ahhoz, hogy értékeljenek a nagy női testvériesség nevében, nah ahhoz vagy szakmabelinek kell lenned, vagy villantanod kell. Igen, a többieknél durvább sztorit kell hoznod, és akkor mondjuk sajnálatból szolidaritásból és az őszinteség tiszteletéből kapsz egy különdíjat, vagy mondjuk legyél amúgy is újságíró, és tedd olvasmányossá a dolgot keretszerkezettel, célzott ismétléssel, egyéb írói trükkökkel. Az sem baj, ha hozod mindkettőt, sőt! Az a legjobb. 

Persze az valószínű, hogy ezt az egészet csak az én következetességmániám mondatja velem. Azt is leszögezném itt és most, hogy egyetlen történet sem rossz vagy jó csak azért, mert hivatásos író írta, vagy legalábbis szakmaközeli, és a személyes tragédiák sem lesznek összehasonlíthatóak vagy megítélhetőek, ne adj Isten rangsorolhatóak attól függően, hogy éppen hogy világítja meg őket a reflektorfény, csak éppen valahogy van bennem ez a kettősség érzet, és szeretném megmagyarázni, elsősorban saját magamnak.

Szóval itt van ez a pályázat, ez a nőket éltető, problémáikat tabuk nélkül kiteregető, közösségépítő és minden egyes porcikájában szuper kezdeményezés, és akkor én mégis dühös vagyok. Lehet, hogy azért, mert az ideiből nem tudtam magamnak elég útravalót kivenni? Hiányolom a hétköznapi hősöket, a magamfajta egyszerű nők egyszerű történeteit? Túl sok anyaság zúdult a nyakamba az írásokból, és fura mód bűntudatot érzek, mert nem akarok én is anya lenni? Nem értem, de remélem, a következő Terézanyu pályázat ennél azért erősebb lesz. Jó lenne egy kevésbé irányított téma (Most komolyan, díjátadó a láthatatlan munka világnapján? Minden promófilmben az anyaság és a karrier kapcsolata? ehh...az én ízlésemnek nem volt elég széleskörű a merítés a megközelítésekből.), egy kicsit következetesebb díjazási rendszer legalább az 1-2-3. helyezettek kapcsán, (by the way, szerintem ez a sok különdíj szuper), és persze jó lenne részt venni, és nem lecsúszni a határidőt. Mert bár ez a Terézanyu már nem az a Terézanyu, mint a kezdetekben, azért lehet, hogy tudnék mit mesélni én is!