Én nem vagyok olyan lány!?

Immáron másodszor futottam bele abba, hogy véletlenül kicsúszott a számon ez a végtelenül hülye mondat: én nem vagyok olyan lány. Mindkét alkalommal totál fura és kényelmetlen lett hirtelen a szituáció, és sajnos nem igazán sikerült kimagyaráznom magam belőle. De most komolyan, a mai korban ki mond ilyet? És legfőképpen miért?

Olyan volt, mintha az agyam és a szám elvesztette volna az összeköttetést és a hangok egyszerűen csak kibuktak volna belőlem. Míg a kis receptorok harsogva igyekeztek leadni a tilos jelzést, a szavak már formálódtak, és a beszédközpont kis gépezetei lázadva, csakazértis parancsba adták és kimondatták, megfagyasztva a levegőt egy pillanatra.

Különben is, mit jelent ez a mondat egyáltalán? Totál pejoratív. Ha valaki ilyet mond, akkor tuti, hogy sokkal jobbnak képzeli magát nálad. Értékesebbnek, okosabbnak, felsőbbrendűnek. Ez a mondat meghatározza a viszonyokat, alá-fölérendeltségi helyzetet eredményez, letaglóz, megaláz az egyik oldalon, nyeregbe ültet a másikon. Rettenetes a maga mögöttes tartalmával, és a befogadónak roppant nehéz vele mit kezdeni.

Nr. 1.: 

Mr. Tökéletessel esett meg azon az ominózus éjszakán, amikor visszautasítottam. Rögtön azután, hogy kisétáltunk az utcára és úgy éreztem, kell valamit mondanom, hogy lágyítsam a helyzetet, megtörjem a csendet és újra kellemessé tegyem az estét...ezt bírtam kinyökögni: és különben is, én nem vagyok olyan lány.
De mégis milyen? Láttam megvillanni a tekintetét, és azonnal meg is bántam, amit mondtam, de mégsem kezdhettem el fejtegetni, hogy én ezt úgy gondoltam, hogy én nem vagyok milyen is? Hogy nem akarom kihasználni, hogy részeg. Nem akarom kihasználni, hogy szomorú. Nem akarom, hogy olyat tegyen, amit esetleg megbán, mikor másnap reggel rájön, hogy még mindig nincs igazán túl a szakításon a barátnőjével. Hogy nem vagyok olyan lány, aki kihasznál egy barátot egy duplán sebezhető pillanatban egy jó éjszaka reményében. Mert tényleg nem vagyok olyan lány. De akkor este, bármibe lefogadom, hogy ő nem így értette. A pillantásától álszenteskedő kis libának éreztem magam, olyan csajnak, aki elhúzza a mézesmadzagot, aztán meg nem létező katolikus erények mögé bújva ítéletet hoz a férfi gyarló viselkedése fölött. Persze nem tudhatom, mit is gondolt valójában, lehet, hogy csak azt, milyen jó lesz aludni, ha egyszer hazaér, de azt tudom, hogy én az ő helyében ezt gondoltam volna magamról.     

Nr. 2.: 

Főnökasszony nagyon belevaló csajszi, csak hát a pasikkal mindig meggyűlik a baja. Legutóbb sikerült egy nős pasival összegabalyodnia, és a viszony a pasas részéről érdektelenségbe, a Főnökasszony részéről könnyekbe fulladt.
Lényeg a lényeg, épp a pesti utam élménybeszámolóját tartottam, és szó esett Hédi egyik kollégájáról, Byeaxelről, aki nős emberként ugyanúgy eljön velünk (értsd: szingli csajokkal) bulizni, és hogy csodálom, hogy ezt hogy lehet összeegyeztetni a házassággal, mert a feleség meg, ahogy hallottam, az a tipikus otthonülős jófeleség típus, és mennyire menő, de ugyanakkor furcsa, hogy ez nekik így működik, és hogy vagy pont ezért, vagy mindezek ellenére mennyire jót buliztunk együtt. Főnökasszony persze rögtön elkezdett kombinálni, Pircsi (kedvenc kolléganőm) meg egyből rákontrázott, hogy persze, és engem ismerve nem is volt olyan ártatlan az a bulizás, és hogy csak nem kavartunk és hasonlók...mire persze valahogy gondolkodás nélkül kicsúszott a számon: dehogy, persze hogy nem, hiszen én nem vagyok olyan lány. Pircsinek lefagyott az arcáról a mosoly, hiszen Főnökasszony épp csak nemrég szedte össze a lelke darabkáit, és az arckifejezéséből én is azonnal kapcsoltam. Csak hát ilyenkor az agyam kapcsolója valahogy mindig fordítva van bekötve, mert - Isten tudja csak, miért - azonnal eszeveszett magyarázkodásba kezdtem, amivel csak rontottam a helyzeten:
Mert nyilván, nem azért, mert nős, hanem mert nem is jó pasi (ááá nem, csak pont akár az esetem is lehetne... mondtam már, hogy imádom az intelligens pasikat?), meg ugye én nem szoktam buliban összejönni senkivel (ááá neeem, csak épp a fesztiválokon, meg a koncerteken...), és legfőképpen különbenis, mert a különbenis mindig jó indok (pont annyira, mint az én nem vagyok olyan lány). Pedig igazából csak arról van szó, hogy nem vagyok egy olyan lány, aki van annyira hülye, hogy belemegy ennyi kalamajkába valakinek a férjével. Nem kell ez a macera, amikor bármikor megkaphatok egy nem nős pasit is, pláne úgy, hogy nem vagyok belezúgva senkibe. De ezt azért mégsem mondhattam, hülyén jött volna ki (tudom, tudom, így is hülyén jött ki). Végül, ha jól emlékszem, Pircsi mentette meg a helyzetet egy ilyen helyzetekben tényleg hatásos mondattal és ártatlan arckifejezéssel: "ezt már úgysem magyarázod ki". Szerencsére drága kolléganőmnek van ez a csodálatos adottsága, hogy a mosolyával és a humorával, no meg a kedvességével tökéletesen tudja feloldani ezeket a kínosan hülye szituációkat, és feledteti el az ilyenkor kis tüskeként bennragadó érzéseket.

Bezzeg én nem vagyok egy olyan lány.
Fura amúgy, hogy ezzel a mondattal akarjuk meghatározni azt, amilyenek vagyunk. Rájöttem, miért olyan csábító kimondani. Azért, mert ezzel a mondattal (látszólag) tökéletesen megfelelhetünk a beszélgetőtárs elvárásainak. Elvégre nem azt mondom, hogy én nem vagyok kurva, vagy hogy én nem vagyok bunkó, vagy hogy én nem vagyok X. Hagyom, hogy a partnerem helyettesítse be azt az X-et, és mivel konkrétan nem hangzik el semmi, így nem is vagyok számon kérhető, ha mégis úgy viselkedem, mint egy kurva, egy bunkó vagy egy X. Elvégre én csak azt mondtam, hogy nem vagyok olyan. Ha te nem arra gondoltál, mint amire én, az a te bajod.      
És persze sokkal egyszerűbb foghegyről odavetni, hogy én nem vagyok olyan, mint igazi önismerettel azt mondani, hogy én ilyen vagyok. Én néha igenis bunkó vagyok, és néha kicsit ribanc, sokszor hisztis és bizonytalan, no meg kívánós, vagy éppen rajongó és szerelmes. Előfordul hogy ittas és/vagy meggondolatlan, mint ahogy azt a mellékelt ábra is mutatja...és emellett még annyi minden. Nem akarok nem olyan lány lenni...