Nem mind arany

Azt hinné az ember lánya, hogy bizonyos embereknek - olyanoknak, akik sosem voltak kiemelkedően tehetségesek, szépek vagy okosak, sokkal inkább átlagosak - bejött az élet. Biztos forrásból tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki, csak hogy up to date legyen rég nem látott ismerőseivel kapcsolatban, az Arckönyvben ártatlanul, éppen hogy csak ránéz néhány profilra, majd három óra, egy százas papírzsepi és egy liter csokifagyi után elgondolkodik azon, hogy kellett-e ez neki. Mindenhol sikerek, karrierek, vigyorgó kisbabák boldog anyukákkal, szerelmes pillantások, esküvői torták, céges bulikon lőtt fotókon menő, sikeres, boldog emberek bámulnak ránk a múlt jelenéből, és mind azt harsogják, mekkora lúzer vagy, bezzeg én mennyivel többre vittem, ásd el magad!

Másik oldalról nézve mondhatom, hogy eluralkodott rajtunk az oversharing, és minden kis intim információt, amiről úgy gondoljuk, jó színben tüntet fel minket, vagy felhívja ránk a figyelmet, megosztunk, várva a reakciókat, likeokat, sőt néha a polgárpukkasztós korszakunkban a trollokat, hogy aztán jól leoszthassuk őket a nagy véleményszabadságban. Furcsa, hogy ki tud fordulni az ember önmagából csak azért, hogy vélt vagy valós elvárásoknak megfeleljen. 

Angliából jött haza barátnőm, és megbeszéltünk egy találkozót. Először még úgy volt, hogy kicsípem magam, aztán meg úgy döntöttem, hogy úgyis velem akar találkozni, nem az arckönyves, sikeres, szupercsajszi énemmel és így a bicikliszerelés mellőli "munkásruhában" indultam útnak egy sétálós találkára, amiből meleg elől a kocsmába menekülős és capuccinoval hűsítkezős beszélgetés kerekedett. Miután képbe kerültünk egymás jelenével kapcsolatban, a közös ismerősök kipletykálásán keresztül elkezdtük elemezni saját életünket, és rá kellett döbbennem, hogy bizony a tökéletes külföldi lét sem olyan viharmentes, mint ahogy azt sejteni lehetett a bulis és kirándulós képekből. Hogy csak a legfontosabbakat említsem: egzisztenciális bizonytalanság, munkanélküliség, szállásproblémák. Bár nem örültem neki, hogy problémái vannak, de mégis jól esett, hogy éreztem, ő is ember a maga küzdelmeivel és megélni való sorsával, és azt hiszem, neki is jól esett, mikor meséltem neki az újrakezdés nehézségeiről, mert láthatta, én is ember vagyok, hibákkal és álmokkal. Az pedig, hogy tudtunk egymással őszinték lenni, a felszínes barátságokon túlmutató, igazi, őszinte tisztelet és szeretet volt egymás iránt ott azon a délelőttön az otthoni hacukában, a falusi kocsmában, egy capuccino mellett. Semmi megjátszott, kirakatba való allűr.  

A legszebb az egészben, hogy ha belegondolunk, akkor tudjuk, más is hasonlóan jár el, mint mi, mikor az életét kirakatba rakja: felnagyítja a jól kinézőt és igyekszik eltitkolni a rosszul mutatót. Akkor miért érezzük mégis úgy, hogy az egész világ jobb nálunk? És vajon teljesebb, boldogabb lenne az életünk akkor, ha tényleg olyan lenne, mint amilyet az Arckönyvben mutatni szeretnénk magunkról? Hol végződik az egészséges eufémizmus és hol kezdődik az önámítás?