2014. június 4., szerda

Mindenkinek van egy olyan ismerőse

Mindeninek van egy olyan ismerőse, aki bizonyos időközönként felbukkan az életében egy beszélgetésre, panaszkodik egy kicsit, hogy most nem mennek olyan jól a dolgok, fantasztikus álmokat és terveket emleget, úgy tűnik, hogy tudja, mit akar a jövőtől, vidám és optimista, a következő lesz élete nagy dobása, miközben pedig folyton le van égve, csóró, és igazából, ha elég közelről nézzük, elég széthullott az élete. Az ilyen ismerősökkel két dolgot tehetünk.
Az egyik, hogy udvariasan végighallgatjuk őket, biztosítjuk arról, hogy bízunk a képességeiben, majd a közös kávé elfogyasztása után útjára engedjük, tudván, hogy legkorábban jövőre ugyanitt újra lejátsszuk majd ezt a kis rituálét, a másik pedig, hogy időt és energiát nem sajnálva megpróbáljuk észre téríteni, majd a közös kávé elfogyasztása után útjára engedjük, tudván, hogy semmit nem fogadott meg bölcs tanácsainkból, és legkorábban jövőre ugyanitt újra lejátsszuk majd ezt a kis rituálét. 

A nagy felismerés ezen személyek létezéséről akkor csapott belém, mikor egy év elteltével legutóbbi beszélgetésünk óta újra felhívtam Marcsit, gimnáziumi elválaszthatatlan legjobb 'öribarimat', aki bölcs és szupermegértő és határozott és kemény, és mindig őszinte. A második nagy felismerés akkor csapódott le, mikor megbeszéltük a találkozót, és azon kezdtem el gondolkozni, hogy hová is üljünk be, ahol nem ciki, hogy szinte üres a pénztárcám: A LEGTÖBB ISMERŐSÖMNEK ÉN VAGYOK AZ A BIZONYOS ISMERŐSE!!!

A pánik és kétségbeesettség csökkentése végett erőt vettem magamon és gyorsan számot vetettem jelenlegi helyzetemmel, hogy legalább a találkozás első fél órájában ne kelljen panaszkodnom:
Viszonylag csinos vagyok, van három diplomám (ebből az egyik mester szakról), mellette egy másik oklevelem, van egy beauty blog, amit vezetgetek és...és ennyi. Meg kell mondjam, hogy nem egyszerű feladat összeszedni a jó dolgokat, mikor úgy érzed, az életed totálisan a nulla pontra, az origóra érkezett vissza. Ezen az érzésen az sem segít, hogy magadénak tudhatod a 200. körömlakkodat, ami történetesen holo hatású, különleges és gyönyörű. A körömlakkok gyűjtése ugyanis nem életcél (mostanában ez a mantrám).
A realitások talaján maradva a következő a helyzet: véget ért a 3 éves kapcsolatom, amiről azt hittem, a boldogan élünk, még meg nem halunk fajta. Ezzel egyidőben felmondtam a munkahelyemen, és az egyetemi városból visszaköltöztem édesanyámhoz és az öcsémhez falura. Se munka, se pasi, se lakás, se magánélet, csak csupa-csupa bizonytalanság, visszautasítás és a tanulság, hogy az életben nincsenek garanciák, csak biztosnak hitt pontok, amikről kiderül, hogy nem is annyira biztosak.

Furcsa módon az elkeseredettség mellett mégis érzek egyfajta megkönnyebbülést. Elvégre van egy barátnőm, akivel ma délután beülünk a régi törzshelyünkre és jól kibeszélünk mindent és mindenkit. Lehet, hogy egy ilyen elkeserítő(nek tűnő) helyzetben ez is elég a boldogsághoz? Lehet, hogy ezeknek az álmodozó ismerősöknek az az évi egy nagy beszélgetés a biztos pont, ami visszalendíti őket az életbe? Ilyen egyszerű lenne felállni?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése