Nem is tudom, mivel kezdjem, mi a legrosszabb. Megvan! Mesélek arról, miért nem tudok örülni a barátaim boldogságának. Mert épp most van az, hogy mindenki szerelmes, csak én ábrándulok ki abból az álomképből, amit annó a nyár festett elmémbe a távolság varázsecsetjével és a napsütés árnyalataival. (Ó, te csalóka indián, te vénasszony, te színekkel és érzésekkel játszó, Duna partján sétáló, Gellért hegyet mászó, sümegi várat hódító, mit hitegetsz itt engem? Óh, hogy idekívánkozol te régi régi vers...)
Szóval nem működik ez az új év, csikorognak a kerekek, rozsdásan indulnak a napok. Az a legnagyobb baj, hogy nem fordulhatok ezzel senkihez sem, és ennek több oka is van.
Ad egy: minek rontsam el más boldogságát felesleges nyavalygással?
Ad kettő: nem várhatom, hogy a barátaim - akik történetesen annak a bizonyos pasasnak a barátai is - az én döntésképtelenségem miatt kényszerüljenek oldalt választani.
Ad három: baromi hülyén érzem magam, amikor panaszkodom, holott igazából nagyon okom sincs rá, legalábbis nem tudok mondani egyetlen igazi indokot sem azon kívül, hogy úgy érzem, nem jó.
Ad négy: még én is érzem, hogy ilyen csipcsup dolgok miatt ezerszer ugyanazt a nyavalygást levágni gáz, és ha mégis elkezdem, totál hülyén érzem magam, mert tudom, hogy totál hülyeségeket beszélek.
Amúgy is gyáva nyuszi vagyok, és az összes oraveccsernuscoelho azt mondja, hogy a választ csak magamban találom meg. Magamban viszont nem látok mást, mint azt, hogy meeeh....És igen, azt bevállalom, hogy jó egy kicsit sajnálni magam, de nem érzek elég erőt magamban a talpra álláshoz. Az a baj, hogy öreg vagyok, és nem akarok egyedül maradni. A kényszer meg nagy úr, és akit bántott már pasi, és kilépett belőle, az valószínűleg érzett már úgy, hogy ha az új pasas nem bánt, akkor igazából mit kell itt olyanokon pattogni, hogy nem érzem jól magam a kapcsolatban, nem működik a kommunikáció, meg hogy túl különbözőek az alapvető értékeink, és csak az a közös bennünk, hogy mind a ketten őt szeretjük, és minek akarok én szeretetet kapni, örüljek, ha legalább közömbösséget kapok, mert az jobb, mint a megvetés. Vagy valami ilyesmi. Tény, összetehetem a kezem, mert rendes pasas, és még az ágyban is jó (már ha épp van kedve hozzá), és azért nem vagyok már mai csirke, de ésszel tudom, hogy ez hosszú távon nem fog menni.
És hogy mért érzem magam totál hülyén ebben a helyzetben? Mert matematikailag leírva: van egy rendes srác és vagyok én, és ez a rendes srác velem van, és a papírforma szerint boldognak kéne lennem.És nem is mondom, hogy nem vagyok az néha, de néha meg azt kívánom, hogy mennénk vissza a nyárba, ahogy ez az egész indult, hétvégi kamatyolás, semmi kötöttség. Mit nekem kapcsolat, ami nem működik, és ezen görcsölök én is meg ő is? Vissza kéne menni arra a pontra, ahol működött. Jah, csak így meg nem lesz soha normális kapcsolatom. Nem mondom azt, hogy vágyom gyerekre meg kutyára, de egy pasasra, aki szeret, és akinek én vagyok az első (akár holtversenyben valakivel/mivel), nem pedig saját maga, a hasa, a tervei (amiket, ha nem sikerül kivitelezni, akkor az a világ legnagyobb tragédiája, még ha csak egy moziról van szó, akkor is), és aztán valahol sokadikként én, nah arra elég erőteljesen. ÉÉÉs annyira utálom, hogy Rrrrnek igaza volt, hogy a maga módján azt jelenti, hogy nem szívből, és soha nem önzetlenül, és én nem tudok nem önzetlen lenni, még akkor sem, ha akarok, nekem ez természetidegen.
Megfogadtam, hogy nem veszítem el magam megint. Hogy megőrzöm azt a szivárványszínű, vodkagőzös csajszit, aki tud örülni a konyhában a véletlenül felszálló lisztnek, vagy a hirtelen hóesésnek, és az utolsó pénzén megvacsoráztatja a barátait, akik néha elfelejtik a becsületkasszát, néha meg bőségesen adnak (és ez elég lutri). Csak félek, megint, hogy pont ez az, amit magamból meg akarok őrizni, ez az, amit mások le akarnak rólam hámozni...
Ugye, hogy hülyeség az egész?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése