Jégtánc

Ha barátnősködésről van szó, a végletek embere vagyok. Simán hozom a vad csábító, flegma, magabiztos nőt, aki bárkit megkap, ha úgy van kedve. Ez az esetek 99 százalékában tökéletesre alakítja az esti ismerkedést. Nem félek flörtölni, nem válogatom meg a szavaimat (tudjátok, a jaj, nehogy rosszat mondjak lemez, nah az ilyenkor összetörve hever a sarokban, míg én a tánctér közepén csábítok), vág az eszem, semmit nem gondolok túl, működik a vadászösztön.

Aztán ott vagyok egy legalább egy éves kapcsolatban, ismerem a napi rutint, tudom, a pasast mi bosszantja, mivel tudom lenyugtatni és mivel felhúzni. Már csak a szeme rezdüléséből is tudom, mire gondol, mire vágyik. Milyen témákhoz van hangulata, és melyik az a vélemény, amiről jobb nem beszélgetni, mert abból veszekedés lesz. (Nyilván, nem a véleménykülönbségek eltusolásáról beszélek, hanem egy nehéz nap után nem fogok a sárga villamosokról beszélni, ha tudom, hogy ő utálja, én imádom őket.) Benne élek, benne lélegzem a kapcsolatban.

Most köztes állapot van, még ismerkedős fázis, már jóval több, mint egy egyéjszakás kaland, sőt, több, mint egy rövid viszony. Már erősen játszanak az érzelmek, már érzem, mennyire boldoggá tud tenni, és azt is, hogy mennyire meg tudna bántani, ha akarna.

Valahogy fura nekem ez a szerep, kicsit olyan, mintha korcsolyázni tanulnék. Már elengedtük a korlátot, hogy keresztül szeljem a tavat, már elhagytuk a biztos partot, de még nem értük el a másik oldalt, én pedig, hiába tűnik biztosnak és erősnek a jégpáncél, rettentő bizonytalannak és esetlennek érzem magam.

Folyton azon gondolkozom, van-e valami jó recept? Egy itiner, hogy mit hogyan kéne csinálni, hogy te és énből mi legyünk úgy igazán? Aztán persze győz az az áldott/átkozott optimizmusom, és végül csak sodródom az árral, remélek és bízom. Elvégre miért ne lehetne, hogy egyszer csak megállunk, veszünk egy nagy levegőt, és elkezdünk táncolni...valahogy így:

És ki tudja, talán még ez is lehet belőle: